Levél a börtönből...

Levél a börtönből



Ülök a cellámban bámulok magam elé, mellettem egy kigyúrt cigány éppen az ablakon kiabálva küldi üdvözletét tezsvíreinek üzenve: „Leszúrtám, de nem bántam meg,csak tártsátok ki mán csak 3 hónap oszt megyek házá!” Egy emeletes ágy velem szemben, omladozó falak, bűz, amit már megszoktam, mocsok és kosz, a mellettem lévő cellában egy Galyas Ilona nevezetű lány, inkább lény énekel valami cigánynótát: „Kelj fel anyám a sírodból, nézd meg mi lett a fiadból…” A második felét mondhatnám én is szegény édesanyámnak, aki betegre dolgozhatja magát, mint mindig, az egyetlen fia pedig… értitek. Velem szemközti cellában haverom, akit ugyanazért hoztak be, mint engem. Most bambulok már 5. hónapja itt bent és azon agyalok folyamatosan, hogy vajon mi a faszt vétettem amiért 1 év 2 hónapot szabtak ki rám az Urak!



A történetem a következő. Édesapám amikor 14 évvel ezelőtt kivitt egy focimeccsre még nem gondolta szegény, hogy itt végzem, ezek szerint nagy hibát követett el akkor. De nem is Ő, inkább én voltam a hibás, mert megtetszett, amit ott akkor láttam. Nem is csak a meccs, hanem a hangulat, a piros-fehér zászlók, a rengeteg sálas ember, a pokoli hangulat, a füstbombák, a petárdák, a pénztárgépszalagok, a tömött lelátó. Akkor még sokan jártak meccsre, nagyon sokan. Így alakult, hogy megtetszett nekem az Ultra élet minden téren és már akkor eldöntöttem, hogy én egyszer ott fogok szurkolni az ultra szektorban. Teltek múltak az évek, a magyar foci egyre csak hanyatlott, a nézőszám folyamatosan csökkent, a klubokat folyamatosan szétlopták a tulajok, bundameccsek, politika a sportban, a stadionok állapota még mindig önmagáért beszél és még sorolhatnám. Minden gondért mégis egyetlen mozgalmat tettek felelőssé. Elérkezett 2011. szeptember 1-je, amikor is életbe lépett a sporttörvény és bűnözők lettünk. Mi Ultrák, nem is csak Ultrák, hanem szurkolók, egyszerű nézők, akik kíváncsiak egy-egy meccsre és talán akkor vannak ott először, talán még fingjuk sincs arról se mi az a sporttörvény, de egy gólörömnél mondjuk bedob a pályára egy pénztárgépszalagot vagy eldurrant egy petárdát esetleg kissé ittas állapotban átesik a néhol nem túl magas kerítésen. Azonnal elvihetik se szó se beszéd és Ő lesz az esti híradóban a média által úgy tálalva, mint a bűnöző, akit végre az új törvénynek köszönhetően leültettek. Viktorkám pedig dörzsölheti a tenyerét. Igen! Megcsináltuk! Szóval a sporttörvényt mindenkinek érdemes lett volna áttanulmányoznia mielőtt egy sportrendezvényre beteszi a lábát, én nem így cselekedtem. Én csak kimentem egy meccsre 5 hónappal ezelőtt, mert vitt a szívem, a vérem, a barátaim, a lelkesedésem és a hagyomány: „Ha meccs van menni kell! Kész!”. A bejáratnál a biztonsági szolgálat emberei, akik köztudottan tiszta előéletűek, elkérik a személyimet, hogy igazoltassanak, nem mondhatok nemet, már ők is megtehetik velem, kötelességem magam igazolni. Amikor ez megtörtént alapos motozás után a büfé felé veszem az irányt, még 10 perc a kezdésig, gondolván iszok egy sört, de akkora a tömeg, hogy nem férek oda. Két ablakban szolgálnak ki, kígyózó sorok, drága sörök. Kivárom a sort, hogy leguruljon a sör, de a meccs elejét lekésem. A stadionban az eddiginél visszafogottabbak az emberek, tudják, ha valami törvénybe ütközőt csinálnak viszik őket el egyből. A hangulat még most is jó,de érezni a levegőben már mégsem olyan, mint korábban. A végéhez érkezik a meccs, 88. perc és még 0-0, ekkor imádott csapatom bombagólt lő és felrobban a stadion, másznak a kerítésre az emberek, ünnepel a tömeg, én a kezemben lévő sörömet örömömben eldobom és az a futópályán landol. Már érzem, hogy baj lesz, hátulról rángatnak is le a kerítésről és 3-4 biztonsági visz is ki, majd átadnak a rendőröknek.



Aztán most itt vagyok, 5. hónapja kérem bocsánatomat Istentől, hogy Ultrának születtem. Bocsánat, hogy ennyire szerettem ezt az életstílust, bocsánat édesapámnak, hogy anno kivitt egy meccsre. Istenem! –kérdezem újra és újra – Valóban ekkora bűnt követtem el? Tényleg ezt érdemlem? De nem válaszol Ő sem. Csak a kigyúrt cigány ordibál mellettem, és Ilona asszony énekel szüntelenül, majd a haverommal egymásra pillantunk, és meredten nézünk egymás szemébe… Nem értjük mi ez.