Ultrà nella vita - A tömegmozgalom (1982-1990)

Ultrà nella vita - A tömegmozgalom (1982-1990)
2009. május 18. hétfő, 10:02 BG Kultúra Írásunk második részében a az ultra-mozgalom fénykoráról szólunk, amikor is az ultra valódi tömegmozgalommá vált.

(Az első részt itt találjátok.)

A nyolcvanas évek a labdarúgás világának alapvető átalakulását hozták magával: a sport hihetetlen mértékben mediatizálódott, ennek következtében egyre nagyobb szerepet játszott magának a társadalomnak az életében, de új nézők ezrei áramlottak magukba a stadionokba is. A jelenség a focit mindig is társadalmi eseménynek kezelő Olaszországban még fokozottabban érvényesült, erre csak ráerősített, hogy az olasz futball egyértelműen dominálta az európai porondot. Ekkor vált a calcio nagy bizniszé: az olasz válogatott 1982-ben világbajnokságot nyert, a klubok sorra nyerték a nagy kupákat, a legnagyobb sztárok az olasz nagy klubokban játszottak, a tömegek pedig természetesen özönlöttek a stadionokba.
Maga az ultra mozgalom is sokat profitált a futball fellendüléséből: az eddig egy-egy csoportot belső magként alkotó, tagdíjat fizető, a látványokat, az utazásokat szervező, a kanyart irányító pár tucat emberből pár száz lett, maga az ultra, mint társadalmi jelenség pedig elterjedt az egész félszigeten. A sokáig főleg északinak számító ultra megjelent az ország déli részén is, új csoportok alakultak és az eddig létező kisebbek valódi jelentőségűekké alakultak át (például Foggia, Messina, Palermo). Az ultra, a városi lokalitásra, annak hagyományaira épülő mozgalom hatására a szurkolói mentalitás is megváltozott: a kisvárosi fiatalok már gyakran nem a régiójuk nagy csapata, vagy egy országos sztárcsapat szurkolói lettek, hanem városuk klubjaié. Ennek következtében a nyolcvanas évek végére nem találunk olyan klubot egészen a negyedosztályig, amelynek ne lenne ultra-csoportja. Sőt az ultra már ekkor exportálódott más országokba (főleg Spanyolország, Portugália és Dél-Franciaország) és más kollektív sportokba (kosárlabda, röplabda, vízilabda) is.

Az ultra számbeli növekedése meg is változtatta a mozgalom karakterét. A kanyarokba érkező fiatal generáció a stadionokban egy olyan teret látott, ahol a társadalomban egyébként nem elfogadható viselkedési módok tolerálhatóak voltak. A társadalmi környezet megváltozása miatt ez a generációt már jóval kevésbé befolyásolták politikai ideológiák, az ultra még heterogénabb világgá vált, lehetetlen lenne felrajzolni egy ultra „tipikus társadalmi jellemzőit". Az újak gyakran éppen úgy a keresték a saját autonómiájuk útját, mint ahogy a megelőző generáció tette. A kanyarokban a régi, nagy csoportok mellett számtalan kisebb jött létre, melyek a kanyar egy-egy pontján saját csoport-zászlajuk mögött elkülönültek a régiektől. Az ultra szimbolikája is átalakult: az eddigi a politikából vett retorikát, képi világot, felváltotta egy saját, jóval kreatívabb, innovatívabb, gyakran ironikus szimbólum-rendszer (az csoportok nevei is más jellegűek lettek, például: „Bravi ragazzi" - Lecce, „Alcool" - Bari, „Nuclei Sconvolti" - Cosenza, „Arancia Meccanica" - Juventus). Ez már kevésbé konkrét politikai szimbólumokat jelentett, hanem inkább az ultra offenzív tartalmát, „rendszerellenes" élét, radikalizmusát volt hivatott bemutatni. A másik újdonság az ultrának a város múltjához való kötődését hangsúlyozta. A klub helyett a város jelképeinek, történelmi utalásoknak, helyi nyelvjárások használatával (csak pár példa: megjelent a pisaiaknál a ghibellin címer, a rómaiaknál az SPQR, mint szimbólum, a firenzeieknél a Medici-liliom stb.). A kanyar a város valamiféle reprezentációjává vált („Citta della curva, curva della citta" - ahogy az ultra-szállóigévé tartja). Az ultrának, más szubkultúrákhoz hasonlóan, hamar részévé vált a saját életmód, az „ultra-elvek" dicsőítése a „normális" társadalom normáival szemben, sőt hamar kialakult az ultrákat bűnözőkként megbélyegző média gúnyolása is („Attente mamme, gli ultrà mangiano i bambini", „Vigyázzatok anyák, az ultrák felfalják a gyerekeket" - üzentek egy hatalmas zászlóval az AC Milan-szurkolók a társadalom kispolgárainak). A kialakuló új szokással, az „kiírásokkal" (pár percig egy nagyban megfestett zászló egy rövid üzenettel, melyet az egész stadionban lehet látni) az ultra elmondta a véleményét magáról, a fociról, a csapatról, a világról és persze főként az ellenfélről. Csak egy példával élve a dolog kreativitására, a történelemi utalások szerepére, de arra is, hogy dolog nem teljesen komolyan vehető és veendő: „Lazio delenda est" - üzenték a Roma szurkolói riválisuknak egy római derbin...

Az ellenfelek közti rivalizálás természetesen nem az ultrával jelent meg a fociban, ez a radikális mozgalom tulajdonképpen csak radikalizálta azt. A kiírásokkal, a dalokkal az ultra sokkolni akarja az ellenfelet (vagy épp aláhúzni saját végtelen elkötelezettségét a klub, vagy a város mellett) gyakran a lehető legsértőbb szavakkal (hozzátehetjük, hogy ezekben az üzenetekben a humor, az irónia, a kreativitás is komoly teret kap). Éppen azért ezeket az üzeneteket, dalokat nem kell mindig véresen komolyan venni: szándékosan megbotránkoztatni, sokkolni akarnak, de csak a stadionok speciális társadalmi terében érvényesek, jelentésük nem feltétlenül egyezik meg a társadalmi jelentésükkel.

A nyolcvanas években kezdődtek meg a tömeges, akár több ezres idegenbeli utazások, amelyek máig az ultra egyik alapkövét jelentik. A kialakuló új szokás, a speciális, csak a meccsre menő vonatok bevezetése, ahol általában, mondjuk így, vidám rendetlenség uralkodott, egy újabb szocializációs teret hozott létre a mozgalom számára. A tömeges utazás kétségtelenül együtt járt az erőszakos cselekmények („incidenti") ugrásszerű növekedésével is. A számbeli növekedésen túl a fiatalabb generáció számára a kanyarok, az ultra egy olyan társadalmi szabadságot jelentett, ahol olyan dolgokat is meg lehet tenni, amely máshol tilos volt. A vandalizmus, az utazás során elkövetett lopások száma, az egymáshoz minden héten ellátogató csoportok közti erőszak általánossá vált. Az új generáció számára gyakran az erőszak a kanyarbéli tekintély megszerzésének az útját is jelentette, a különböző szurkolócsoportok közti egymásra licitálás az erőszak terén pedig folyamatos, egyre brutálisabbá váló „bosszúkba", az erőszak spiráljába vitte az ultrát. Még veszélyesebb helyzetet teremtett, hogy a stadionok béli ellenőrzések javulásával az eddigi alkalmazott eszközöket (botok, láncok stb.) felváltották a kések. Az évtized végén, 1989-ben született meg az első az ultrák számára hozott speciális törvény, amely bevezette a stadionokból való kitiltás intézményét, mely meghatározta az ultra mozgalom következő két évtizedét.

Az ultramozgalom azonban távolról sem csak az ifjúság egy szeletének tomboló erőszakját jelentette, hanem egy szocializációs közeget is. Az ultrák által önigazgatott kanyarok egy közösséget hoztak létre a társadalom igencsak különböző tagjai között. A sokszínűséget ez nem pusztította el, csupán átitatta egy közösséghez tartozás érzésével. Olasz szociológusok kifejezésével egyfajta mikrokozmosz, egy „vasárnap délutáni társadalom" jött létre, amelynek természetesen megvoltak a saját szabályai. Ezek a sokféle ember, csoport együttélését biztosító szabályok valamiféle közösségi önigazgatás révén jöttek létre: az ultra nem egy tagja számára a közösségiség megélésének egyetlen formája volt. Nem véletlen, hogy az ultrák által sokat emlegetett „ultra mentalitás" (a „mentalità ultra" távolról sem erőszak exaltációját jelenti, hanem inkább egy társadalmi szubkultúrával való büszke azonosulást) kilépett a stadionokból is, és sokak számára szinte életmóddá vált. Az ultra életmód legfontosabb értéke az „onore" (becsület, tisztesség): ez egyszerre fejezi ki az ultrák közti szolidaritást és az elkötelezettségük autenticitását, tisztaságát, önzetlenségét. Az „ultrà nella vita" („ultra egy életen át") felfogás és a focit érintő társadalmi változások (melyekről még lesz szó) az ultrát sok tekintetben „társadalmiasították", azaz az ultra egyre inkább a stadionon, a focin kívüli történésekben kezdte keresni a mozgalmat körül vevő problémák okait.

Ha az Olaszországban hagyományos észak-dél ellentét az ultra világában való jelentkezésére vetünk egy pillantást meglehetősen jellemző képet kapunk arra, hogy ez a szubkultúra mennyire gyökerezik a hagyományokban, és mégis mennyire képes megőrizni önállóságát. A legtipikusabb példa a veronaiaké: engesztelhetetlen, természetesen rasszista fennhangokkal tarkított gyűlöletet táplálnak a nápolyiakkal szemben, míg - egy teljesen más szimbolikus mezőben, az ultra-világban történő esemény miatt - évtizedes barátságot a lecceiekkel. A nyolcvanas években a veronaiak kevéssé udvarias „Benvenuti in Italia" vagy „Lavatevi!" („Mosakodhatok meg!") transzparensekkel fogadták a nápolyiakat (a nápolyiak egyébként a következő meccsen egy „Giulietta è zoccola" zászlóval válaszoltak...). A valószínűleg nem sokkal „tisztább" lecceiek viszont a nyolcvanas évek közepén a „bűnszervezetben való részvétel" (értsd: ultrák voltak) miatt elítélt Brigate Gialloblù tagok mellett szolidaritást vállaltak, a betiltást nem sokkal követő, náluk játszott válogatott meccsen. A veronai és a leccei ultrák között ezóta baráti a viszony.

A nyolcvanas években alakult ki egyébként az ultra-csoportok közti barátságok rendszere is: ezek alapjai gyakran személyes kapcsolatok (éppen ezért meglehetősen változékonyak voltak ezek a barátságok), a közös politikai meggyőződés (például a Lazio és Inter szélsőjobboldali csoportjai között), vagy az egymás iránti megbecsülés (mint ahogy láthattuk a Verona-Lecce relációban vagy, hogy egy másik - egyébként ritka - észak-dél kapcsolatot említsünk, ilyen a Genova-Nápoly barátság is).

A mozgalom méreteit illetően az ultra kétségkívül a nyolcvanas évek végén élte fénykorát: a nápolyi CUCB-nek a nyolcvanas évek végén 7.000 fizető tagja volt, az AC Milan-híveket tömörítő Fossa dei Leoninak 15.000! Az eddig a koreográfiákat, zászlókat és más kellékeket mintegy kézműves úton előállító mozgalom profivá, jól szervezetté és finanszírozottá vált. A csoportok, egy épületben valódi székhelyre tettek szert, melyek szintén hamar a közösség-építés színterévé váltak. A kanyarokban a különböző csoportok között egy (mindig ingatag) hierarchia, munkamegosztás jött létre, az ultramozgalom kifelé komoly erőt tudott felmutatni.

Az ultra tömegmozgalommá, tényezővé válásával és a futball kommercializálódásával megváltozott az ultra és a csapatot alkotó játékosok viszonya is. Az ultrák szemében a játékosok a foci hőseiből egyszerű zsoldosok lettek, akik jönnek-mennek a klubok között, sőt az aláírás-pénz intézményesedésével lényegében az lett az érdekük, hogy pályafutásuk során minél többször klubot váltsanak. A futballszövetségi vezetőkkel ugyanez a gondjuk az ultráknak: az ő szemükben a futball bizniszé válása (mely ezeknek a vezetőknek a siker mércéje), az eredeti közösségi játék média-eseménnyé való átalakulása közel sem üdvözítő jelenség. Az egyes klubok vezetőivel az ultracsoportok viszonya inkább ambivalens: a klubvezetés gyakran igyekezett minél jobb viszonyt fenntartani a kanyarok vezetőivel, egyszerűen azért, mert a tömegmozgalommá váló ultra komoly befolyással bírt a stadionokban. A médiával a kezdetektől ellenséges a mozgalom viszonya (Aperti 2004): szemükben a futball elüzletiesedése első számú felelősének tekintett média a szenzáció érdekében nem hajlandó tudomást venni az ultra pozitív tartalmairól, lényegében bűnözőként kezelve a mozgalom tagjait. Az ultra a kezdetektől törekedett saját kommunikációs csatorna felállítására: 1984-ben jött létre a Tutto Calcio sportnapilap ultra-melléklete, majd 1986-ban a saját újság, a Supertifo, melyből 1994-ben már 29.000 példányt adtak el. Később az internettel ez veszített fontosságából, azonban a mozgalom ma is leginkább a saját kommunikációs rendszerét használja (gyakran például zárt fórumokkal stb.). Ez a médiával szembeni -egyébként jogos - bizalmatlanság nyilván növeli a média hatalmát az ultra-kép kialakításában. Ez még azokban az országokban is így van, ahol egyébként készültek szociológiai munkák a mozgalomról, tehát rendelkezésre állnak más források is a tájékozódásra. Magyarországon a helyzet inkább tragikomikus: nem hogy szociológus, de még újságíró sem járt soha a kanyarokban, így az általuk felvázolt ultra-kép minősége ennek megfelelő.

(a sorozatot hamarosan folytatjuk)