Se szentek, se bűnözők…egyszerűen ultrák

Az „ultra" szó használata egyre inkább elterjedőben van nem csak a magyar sport-, hanem politikai sajtóban is, mégis - persze leszámítva a gyakorló ultrákat és kisszámú ismerőiket - meglehetően kevesen tudnak róluk a közhelyeken túl bármit is. Az alapvetően olasz gyökerekből kialakuló szubkultúra lassan húsz éve jelen van egész Európában (a brit szigeteket és Skandináviát leszámítva), és másfél évtizede Magyarországon is. Ebből a földrajzi változatosságból következően az ultra-jelenség térben és időben nagyon sokszínű, mi itt a mintaadó olasz mozgalom történetéről szólunk röviden (mely éppen mintaadó jellege miatt persze alkalmat nyújt általános következtetések levonására is).

Ha az ultrának, ennek a speciális szubkultúrának valamiféle rövid definícióját szeretnénk adni, abból a régi közhelyből érdemes kiindulnunk, hogy a „világ legfontosabb semmisége", a futball mindig mást, többet jelentett, mint a többi sport. És ez persze nem azért van, mert ezt a sportágat néznék a legtöbben, vagy, mert ez lenne a legnagyobb üzlet, hanem mert a foci a szó társadalmi értelmében közösségi sport. Egy-egy futball-klub nemcsak üzleti vállalkozás, egy-egy mérkőzés nem csak média-látványosság, hanem a pályán a csapatok képében kollektív identitások küzdenek egymással. A szociológia nyelvén szólva egy futball-stadionban „jelentős tömegek egy zárt interaktív térben egy szimbolikus harc közvetett résztvevőivé válnak". A futball-szurkoló „egy csapat által reprezentált közösséggel azonosul", így „a mérkőzés a csapatok által hordozott társadalmi jelentéstartalmak konfrontációjává is válik". Az ultra tulajdonképpen ezeknek a jelentéstartalmaknak a radikalizálódását, mozgalommá szervezését jelenti egy ifjúsági szubkultúra keretében. Az ultrára nagyon is jellemző, hogy az ifjúságnak, mint autonóm életszakasznak, speciális nyelvhasználatára, sajátos rítusaira stb. épül. Magának az ultrának, mint társadalmi jelenségnek a tartalma egyfajta sajátos keveréke „az utca kultúrájának", focit körülvevő világnak, a társadalom aktuális állapotának, az „idők szavának".

A mozgalom születése (1968-1982)

Az ultra mint társadalmi jelenség a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején jött lére az éppen forró társadalmi korszakát élő Olaszországban. Ahogy a társadalomban az ifjúság épp emancipációs harcát vívta a tradicionális tekintélyek ellen (Egyház, család, és az Olaszországban valóságos ellentársadalmat alkotó Kommunista Párt), úgy kereste a szurkolók egy fiatal generációja saját útját a foci világában. A stadionokban ez elsősorban az új generáció, az ultrák, a klasszikus „normális" szurkolóktól való elkülönülését jelentette. Először (az ötvenes, hatvanas években) maguk a klubok próbálták a legvérmesebb szurkolóikat egy-egy helyi - a klub által biztosított székhellyel bíró - „szurkolói klubba" szervezni. Az új generáció, az ultrák szándékosan ezeken a klubokon kívül szerveződtek: az ifjúsági mozgalom emancipálódni akart az idősebb generáció befolyása alól. Az ultra a mai napig megőrizte ezen emancipációs vonását, a mozgalom alapszabályának számít a klub való teljes függetlenség, és az „ultra-mentalitás" komoly megsértését jelenti pl. pénz elfogadása a klubvezetőktől a mozgalom céljaira stb.

Ennek a megkülönböztetésnek az eszközeit a születő mozgalom a viharos korszakát élő olasz társadalom („az ólomévek") politikai csoportjaitól vette át. A szóhasználat, a csoportok nevei („Brigate Rossonere" - AC Milan, „Colletivo Autonomo Viola" - Fiorentina, „Nuclei Armati Bianconeri" - Juventus, az NA Proletari nevű szélsőbaloldali szervezet nevéből, „Settembre Bianconero" - Ascoli, az ismert palesztin szervezetet idézve) a szimbólumok (Che Guevara, sarló-kalapács, vörös csillag, keltakereszt), a paramilitáris öltözködés, a zászlók, az énekelt dalok stb. a korban burjánzó szélsőséges politikai szervezetek szimbolikáját tükrözte. Maga az ultra szó is a politikából érkezik: lényegében a parlamenti demokráciával, a „politikai úttal" szembenálló baloldalt nevezték a korban ultra-baloldalnak.

A forró társadalmi években lényegében a stadionok „kanyarjai" („curva", a kapu mögötti szektorokban az ultrák térbelileg is elkülönültek a klasszikus szurkolóktól - ez a szokás minden bizonnyal angol mintára alakult ki, illetve a stadionokban a kapu mögötti szektorokba szóló jegyek mindig a legolcsóbbak.) az utca folytatásai voltak más eszközökkel. A kanyarokban a lázadó fiatalok egy olyan autonóm társadalmi teret alakítottak ki melyre a stadionokon kívül meglehetősen kevés esélyük lett volna. Ezekben az önigazgató társadalmi terekben a politikai meggyőződés keveredett a csapatért való lelkesedéssel, de a politikai szélsőség (ekkor dominánsan -akárcsak a társadalomban - a szélsőbaloldal) jelentőségét hiba volna túlbecsülni. Az ultra inkább ugyanannak az urbánus, munkás-diák lázadó kultúrának volt a visszhangja, mint a politikai csoportocskák (akiktől a szimbolikát és a szervezeti modellt is kölcsönözte), de valódi mély ideológiai meggyőződésről nem beszélhetünk a korban.

A militáns szimbolika inkább a szurkolói intrazigenciát, a „normális" társadalommal szembeni provokációt volt hivatott reprezentálni, ráadásul gyakran ideológiailag elég kevéssé koherensen (a legjobb példa erre a balos hangzású nevet - „Brigate Gialloblù" - viselő veronai csoport, amely valójában a kezdetektől szélsőjobboldali volt). A korban - szemben a mai helyzettel - a politikai csoportok nem kívülről épültek be az ultra-mozgalomba, hanem tulajdonképpen vele szimbiózisban működtek: egy-egy baráti társaság együtt járt tüntetni, egy kerületben lakott és együtt járt a kanyarba is.

Az első ultra-csoport Italiában a „Fossa dei Leoni" (AC Milan) 1968-ban jött létre, a rá következő évben alakult meg az AS Torino-szurkolókat tömörítő „Ultras Granata" és a Sampdoria-hívekből álló genovai „Ultras Tito Cucchiaroni" nevű csoport (ők használták elnevezésükben először az „ultra" szót). A hetvenes évek elején alakult az Internazionale-t (Milánó) támogató „Boys", a már említett veronai „Brigate Gialloblù" és a nápolyi „Commando Ultra Curva B". A hetvenes évektől a mozgalom nagyszabású fejlődésnek indult, mintegy intézményesült: a kluboktól, és a klubok által finanszírozott hivatalos szurkolói csoportoktól való pénzügyi függetlenség érdekében kialakult a rendszeres tagdíj-fizetés és a csoportok „matériáinak" (sálak, pólók, felvarrók) értékesítése, a „gruppo"-k, általában egy bárban székhelyre tettek szert stb.

A politikai szélsőségben csalódó fiatalok számára az önigazgató kanyarok egyfajta demokratikus modellt jelentettek. Az egyre igényesebbé váló stadionbéli koreográfiák, élőképek éppúgy egy városi szubkultúra kifejeződésévé váltak, mint mondjuk a graffiti. Az élőképek fantáziája, kreativitása pedig egyre nagyobb hangsúlyt kapott (a csoportok közti vetélkedésben is), melyek ily módon az ultra védjegyévé váltak. A másik védjegy a csapat idegenbéli meccsére való elutazás lett: kezdetben csak a nagyobb derbikre, közeli városokba, később azonban már mindenhová. Ez nem csak a csapat iránti lelkesedés bizonyságul szolgált (mely része volt a sima szurkolótól való megkülönböztetésnek, így az identitásképzésnek), hanem lehetővé tette, hogy a csoport tagjai jobban megismerjék egymást, barátságok szövődjenek köztük.

Az erőszak, mint ismeretes, nem az ultrák megjelenésével került be a futball világába, a meccs mindig is táptalaja lehetett az erőszakos, fizikai összeütközéseknek. Az ultrákkal csupán az erőszak formája változott meg: eddig a szurkolói erőszak főleg a játék szereplői (bírók, az ellenfél játékosai) ellen irányult, azonban azzal a jelenséggel, hogy vendégszurkolók is megjelentek a stadionokban, fokozatosan a szurkolók közti összecsapássá alakult. Azonban nem csak ezzel magyarázható az erőszak átalakulása, hanem az ultra, mint mozgalom genezisével is.

Az ultra az utcáról a stadionokba bekerülő társadalmi jelenség volt: a kanyar fiataljai magukkal hozták a hetvenes évek olasz utcai kultúráját is, a „városi guerillát". Az ultrával kétségkívül szaporodó erőszakos cselekmények szinte gond nélkül mehettek a végre: a rendőrség lényegében nem volt jelen a stadionokban, a rendezőség létszáma igen alacsony volt, a média pedig jóval inkább azzal volt elfoglalva, hogy mi történik az ólomévek Itáliájának utcáin, mint a stadionokban.

Az ultra megjelenésével az erőszak jellege tehát teljesen megváltozott. Ekkor már a gyökerét csak részben jelentették a sporthoz kötődő rivalizálások (egy nagy derbi - már csak a szurkolók létszáma miatt is- azért mindig „forróbb" volt, mint egy szimpla meccs), hanem egyrészt a csoportok eltérő politikai nézetei (ezekben az időkben a legtipikusabb ilyen a Verona-Bologna, azaz a szélsőjobb és a szélsőbal, összecsapás volt), másrészt a történelemben gyökerező városi rivalizálások (például a számtalan toszkán derbi Firenze, Livorno, Pisa, Siena csapatai között).

A fentebb részletezett társadalmi körülmények mellett mindenképpen ez utóbbi játszott döntő szerepet abban, hogy az ultra maradandó társadalmi jelenséggé alakult Olaszországban: a regionális, kommunális hagyományok, a közös történelemre építő szimbolika jelentős életképességet biztosított a város focicsapata köré szerveződő ifjúsági szubkultúrának. Az erőszak illetően is hasonlóan fogalmazhatunk: az ultra a politikai színtértől vette át az erőszak formáit, mely azonban komoly hagyományokra épült rá. A korban ultrák közti erőszak mindig eszköz jellegű (akár a kor kis politikai csoportocskáiban), közel áll egy íratlan szabályokkal átitatott „játékhoz", és jellegét tekintve inkább volt egyfajta posztmodern calcio, mint dühöngő, vad huliganizmus (a „giuoco del calcio" egy középkori, eredendően firenzei, meglehetősen brutális játék volt, a futball egyik elődje).

Itt érdemes kitérni az ultra és az angol huliganizmus jelenségének összevetésére. Kétségtelen tény, hogy a másik hagyományt, amelyből az ultra kialakult, a hatvanas években létrejövő angol futball-huliganizmus jelentette (ez is meglátszott a csoportok önelnevezésében, hogy csak pár példát mondjunk: „Fighters" - Juventus, „Boys" - AS Roma, Internazionale, „Eagles Supporters" - Lazio, „Rangers" - Pisa, Pescara). Ez a huliganizmus párhuzamosan jött létre Angliában más ifjúsági, erőszakos és kevésbé erőszakos, társadalmi szubkultúrával (teddy boys, mobs, punks, skinheads). Lényeges hogy az angol huligánok társadalmi gyökereiket, de viselkedési módjukat illetően is a klasszikus rough working class, a „dühöngő munkásosztály" mintáit közvetítik. Olaszországban azonban az ultra jóval inkább osztályokon átnyúló jelenség: már genezisében is - mivel a hetvenesek évek lázadó világából nőtt ki - komoly szerepet játszottak a munkásfiatalok mellett a diákok, fiatal értelmiségiek stb. (jelzésértékű különbség az is, hogy Olaszországban - de az olasz mintát követő országokban is - nők is szép számmal megfordulnak a kanyarokban, míg ez Angliában szinte kizárt volt). Ma is azt mondhatjuk, hogy az ultra - a róla kialakított média-kép ellenére - távolról sem a deklasszált, netán bűnöző életmódot fojtató emberek és csoportok társadalmi mozgalma, hanem lényegében minden társadalmi réteg megfordul soraiban.

Másrészről az ultra-mozgalom rövid idő alatt kialakította állandó belső koordinációjának informális formáit, míg a huligánok sokáig „ösztönösek" maradtak. Nem véletlen, hogy Angliában a politikának és a futball-vezetőinek pár drasztikus törvénnyel és a jegyárak komoly megemelésével ki sikerült űznie őket - és velük együtt mellesleg az egész alsó-középosztályt - a stadionokból (ezzel persze a foci körüli erőszak nem szűnt meg, csak a stadionon kívülre került, a huligánok pedig kénytelenek voltak szervezettebbé válni), addig Olaszországban a valódi mozgalmat alkotó ultrák komoly ellenállást tanúsítanak. Az ultrák állóképességének oka persze nem csak ez volt, hanem az is, hogy a huligánokkal szemben nekik a fociról, a foci társadalmi szerepéről, sőt magáról a társadalomról is mondanivalójuk van. Ennek okát a mozgalom már említett genezisében kereshetjük: az ultra mivel szimbiózisban élt politikai csoportokkal mindig is nyitott volt a saját társadalmi helyének, a foci társadalmi szerepének problémája, magyarul társadalmi kérdések iránt. Az angol huliganizmusból ez teljesen hiányzik.

Visszatérve itt még egy pillanatra az erőszak kérdésére: a huligánok esetében tulajdonképpen maga az erőszak az egységes cselekvés egyedüli motivációja, addig az ultráknál ez az erőszak egyrészt opcionális (röviden: „a huligán verekedni megy, az ultra meg verekszik, ha úgy alakul"), másrészt távolról sem ez az egyedüli célja a mozgalom létének.

Az olasz társadalom a hetvenes évek végén kezdett tudomást venni a jelenségről: az első halálos áldozattal járó incidens (nem tagadva a foci körüli erőszak eszkalációját mégis el kell mondanunk, hogy az eset inkább baleset volt: az eddig is tömegével használt pirotechnikai eszközök egyike, egy rakéta átrepült a Roma ultráinak szektorából a Lazio híveihez, ahol halálra sebzett egy szurkolót) szkandalizálta az országot.

Ekkor indult meg az ultrákkal szembeni első törvényi repressziós hullám: sok csoportot feloszlattak (természetesen a rómaiak jártak a legrosszabbul, ahol a prefektus betiltotta a Commando Ultra Curva Sud-nevezetű „bűnbandát"), más helyeken betiltották a „szubverzív" ultra szó használatát (akár a korban Görögországban a „Z"-betűt...a dolog abszurditásának illusztrálására a pisaiak ezután pár évig, mint „Gli Angeli della Curva Nord" működtek), és jelentősen megerősítették a stadionok biztonsági szolgálatait is.